Kicsit messzebbről kell
kezdenem, mert nem csak az asztal gyönyörű, hanem a története is. Amikor a
skandináv vidéki ház stílus mellett döntöttem, (bár, hogy lehet döntésnek
nevezni egy villámcsapásszerű szerelmet?!), akkor a dolgok végeláthatatlan
láncolatát indítottam el. Először is el kellett adnom minden meglévő bútoromat. A Jófogáson hirdettem és jó
áron, viszonylag hamar elkeltek. (Hirdetni is tudni kell,
szívesen írok erről is, ha lesz rá igény, érdeklődés.) Tudtam, mit akarok: az
új bútorokat nagyon régiekkel kombinálni. A kanapé és a fotel egyértelműen
fehér Ektorp az Ikeából, de az étkező asztalt és a tálaló szekrényt egy
százéves ház mélyéről szerettem volna megtalálni. Évekig kutattam egy
vadászkutya izgalmával az interneten, de semmi. Hozzáteszem, mindenben teljesen
magamra vagyok utalva, se férj, se apa, se autó, semmi segítség, hogy
bejárhattuk volna az országot. Hallottam, hogy vannak nagy régiség depók pl. a
déli határnál, meg Miskolc környékén és ki tudja még hol, de lejutni sem volt
esélyem, nem hogy bútort felszállítani. Így maradt az internet és a vágyakozás.
2012 júliusában, a teljes letargia közepén, születésnapom tájékán, este
11-kor csöngettek. Egy baráti házaspár állt a kapuban. Azt hittem, valami baj
történt. Jöjjek ki, mondták, szeretnének mutatni valamit. Egy furgonhoz
vezettek. Már ezen is csodálkoztam, hogyhogy furgon? Az utcán vaksötét, az egész annyira szürreális
volt. Kinyitották a furgon ajtaját, bevilágítottak egy zseblámpával: és ott
volt „Ő”, piros szalaggal átkötve(!), négy éve álmaim tárgya, a minden
részletében megálmodott, a TÖKÉLETES. Barátaim szeretetének gyönyörű
megnyilvánulása. Gyerekem születése óta nem éreztem ekkora örömöt. Sírtam, nevettem, kiabáltam, ugráltam, felébresztettem
a környéket szerintem.
Az asztal attól kezdve már sokkal többet jelent egy bútordarabnál.
Egészen más dimenzióba került. Visszaadta a hitet valamiben, amiről azt
gondoltam, végleg elveszett.
Köszönöm nektek W. Tibor és Csilla !
Köszönöm nektek W. Tibor és Csilla !
Én tehát egészen mást látok, ha erre az asztalra ránézek, mint ti, vagy
bárki más.
Így nézett ki az asztalom, amikor megkaptam:
Első lépésben alaposan lesikáltam. És voilà:
Ha nincs a ragacsos valami a lábain, már így is szobakész lehetett volna. Sőt! Igazán így szerettem volna. Sajnos a ragacsos bevonatot semmivel nem tudtam eltüntetni, neki kellett állni
a festék leégetésének. Erre ma már hajszárító méretű és súlyú kütyük vannak,
nem úgy, mint 40 éve, amikor a „szakmát” kezdtem. (Brrrr) Azért ez sem volt
semmi.
Innentől smirglivel és csiszológéppel folytattam. Jött az alapozás, majd
zománcozás (Tikkurilla vizesbázisú festéket használtam, nem kockáztatok, a
legjobbat akarom.) Majd a kész asztalt visszacsiszoltam, koptattam és a
végeredmény egy gyönyörű vintage bútordarab lett!
Íme:
Utóirat:
Néhány hónap múlva praktikussági okokból lefűrészeltem a
kereszttartókat, mert nem lehetett betolni a székeket az asztal alá. Apropó
székek: maradtak a modern székek, nem fogom lecserélni őket, mert kell ez a
kontraszt! Kiemeli az asztal régiségét.
Végezetül bemutatom hűséges segítőtársaimat:
